| A kép csak illusztráció |
8. „osztály”, új srác. Azért tettem idézőjelbe az osztályt,
mert az adott pillanatban 2 főből állt. Egy lány, aki előző tanévben egyedül
képviselte az akkor még 7. osztályt, idén is velünk maradt. Azért volt ilyen alacsony a létszám, mert egyrészt eleve ez volt az egyik alapelvünk, hogy kis létszámú osztályokkal dolgozzunk (na jó, azért nem ennyire), másrészt mert viszonylag frissen induló magániskola voltunk, ahova még
keresgélni kellett a gyerekeket. Nagyon jó volt ott dolgozni, mert a főnökkel
és a kollégákkal együtt fantasztikus fejlődéseknek voltunk szemtanúi. A közoktatásnak szinte minden kórságát el tudtuk hagyni, az
igazgatónknak hála és ettől működött jól a dolog. De eleinte fel kellett
vegyünk mindenkit. Természetesen elsősorban olyan gyerekek kerültek így oda,
akik különböző okoknál fogva nem tudtak megmaradni a „normális” (nem normális az...)
iskolarendszerben, mert valamilyen irányban kilógtak belőle. Voltak köztük
zsenik és voltak szellemi vagy lelki problémákkal terheltek. Vagy mindkettővel.
Akiről ez az írásom szól; Peti sem volt buta, de ezt eleinte jól titkolta.
Osztálytársa, Hella, szintén
nem volt könnyű eset, de az újonnan érkezett fiú egy másodpercig sem mutatta
azt, hogy majd vele könnyebb dolgunk lesz. Valószínűleg Hella már az óra előtt
bekóstolta őt. Köszöntöttem, próbáltam mosollyal bíztatni, de ő úgy lehetett
vele, hogy ő ezt már ismeri, nem fogom átverni. Új helyen volt, nehéz
lélekkel, új emberekkel körülvéve, kötelezően. Azt hiszem, a könnyeit
nyelte befelé, de kifelé ha nem közömbösséget, akkor agressziót mutatott.
Az óra alatt is
kóstolgatta őt Hella, én meg rászóltam, hogy állítsa le magát. Ő vigyorgott, 10
perc múlva újra odaszúrt valamit Petinek, én megint rászóltam. Peti pedig mutatta
a közömbösséget. Nem csinált semmit, nem mondott semmit, csak utálkozó képet
vágott.
Az óra után megvártam, hogy ketten maradjunk a teremben. Nem
is mozdult a padból, nem volt kedve semmihez. Megkérdezem, mi a baj. Olyan
érzés volt beszélgetni vele, mintha helybe mennék a pofonért. Aztán valami
bevillanhatott neki arról, hogy pártját fogtam Hellával szemben, vagy arról,
hogy mégiscsak egy tanár vagyok, vagy valami, így egy-két választ sikerül belőle
kitürelmeskedni: Nincs kedve itt lenni. Úgyse marad itt sokáig – mondja.
Kiderül, hogy nagyon messze lakik. Nem tudok semmit még a hátteréről – Ez
igazgatónk egyik taktikája; hogy nem a gyerek hátrányait nézzük, és ezt úgy a
legkönnyebb, ha nem is tudunk róluk. – Bíztatom, adjon egy kis esélyt a
sulinak. Akik idejárnak, szeretni szokták. Egy-két hét múlva könnyebb lesz.
Ezzel szeretném azt is éreztetni vele, mintha lenne lehetősége saját döntést
hozni a dologról.
A következő hetekben Peti
kibírhatatlanul viselkedik. Mindenki panaszkodik rá, nem lehet tőle órát
tartani. Van, hogy csak beleszól minden mondatba, vagy elbaromkodik egy-egy
játékot, amivel tanulni is lehetne. De van olyan kolléga, akit fizikailag
fenyeget a széket a feje fölé emelve. „Csak” fenyegetőzik, ennyire már ismerjük.
Erősebbnek érzi magát így és kevésbé tehetetlennek.
Megint az igazgató
egyik elve működik, amit sajnos egy „normális” iskolában nem lehet megtenni. Ha
bármelyik tanár úgy dönt, hogy nem lehet valakitől órát tartani, akkor haza
kell küldeni az illetőt. Harag nélkül, következetesen. Az igazgató támogat is
ebben minket, valahányszor ilyen van, ő elbeszélget a gyerekkel, majd felhívja
az anyját/apját, hogy most haza fog menni a gyermek, holnap szeretettel várjuk
őt az újabb lehetőségre. Innentől kezdve a srác nem azt érzi, hogy neki muszáj
ott lennie az iskolában és bármit megtehet. Hanem azt, hogy bizonyos
viselkedése ott nem kívánatos. Ráadásul az is érzi, hogy gondot csinál a
szüleinek minden ilyen alkalommal. Lassan megtudok dolgokat a srác hátteréről.
Csak annyit, ami igazán fontos: Az édesanyja egyedül neveli és halálos beteg.
Időnként – ha nem
vagyunk nagyon mérgesek, csak szeretnénk a többieknek egy normális órát tartani
(Mert ugye mindenkinek joga van a tanuláshoz. Annak főleg, aki szeretne is tanulni)
– a hazaküldést kiküldéssé enyhítjük, hogy legalább mi ne tetézzük a srác
anyukájának a gondjait. Ha kiküldés után is zavarja az órát, akkor jön csak a
hazaküldés.
Petit – úgy tűnik –
sok mindenre nem tanították meg. Egy alkalommal belép a mindig nyitott ajtajú
tanáriba és elbődül: „Hé, maga!” Egyedül vagyok, így valószínűleg engem illet a
megszólítás. Nem háborodok föl; meg sem hallom inkább. Aztán – miközben
magamban elszámolok úgy 10-ig – arra számít – gondolom –, hogy föl fogok háborodni és a mérges reakcióm nyomán megerősítheti magát abban, hogy minden felnőtt egyben hülye is. Másképp döntök: Érzem, hogy valószínűleg még senki nem mondta el neki,
hogyan kell ezeket a dolgokat normálisan intézni (pl. belépni egy tanáriba és
megszólítani egy felnőtt embertársat). Tényleg látom magam előtt, ahogy egész
eddigi életében csak a szidást, az elutasítást kaphatta, de azt senki nem mondta
el neki, hogy mi lenne a helyes megoldás. Szóval türelmesen, kedvesen
elmagyarázom neki:
„Peti, ha szeretnél valamit, előbb kopogjál, köszönjél,
aztán szólíts meg normálisan. Amíg nem így teszel, addig nem figyelek rád.”
Bejön a dolog. Tréfára
veszi és szándékosan eltúlozza: „JAÓNAPOT KÍVÁNOK!”, a puskaporos hangulat
feloldódik.
Pár hónap után egy
alkalommal éppen Pestről bicajozom hazafelé. Egyszer csak, eltúlzott
hangsúllyal hallom, hogy rám kiabál valaki mögülem: „CSAUKOLOM!”, és mellém teker
– ki más, mint – Peti. El is húzhatott volna mellettem, úgy, hogy észre sem veszem, vagy
elkerülhetett volna. De nem; ő önként beszélget velem – a tanárával! – pár
szót, megmondja, hogy a nagymamájához megy, kérdez engem is. Majd mentegetőzik,
hogy „bocsánat, de nekem ez a tempó…” Mondom, „menjél csak” és szép napot
kíván! Lám csak, mégis sikerült kiszeretni belőle a jobbik énjét. Nekem erről
szólt ez az iskola és a benne véghezvitt munka.
Még egy emlékkép jut
még eszembe róla: Egy biológia óra; az érzékszerveket tanuljuk, játékosra
veszem. Egyébként már négyen vannak az „osztályban”.
Peti először nagyon élvezi a játékot. Aztán túlságosan is.
Megint nem lehet tőle normálisan csinálni a feladatokat, de legalább élvezi.
Ugyanis leragad az első játéknál (bekötött szemmel kell rájönni, hogy mi az,
ami a kezünkben van). Annyira lelkes, hogy még egyet akar, meg még egyet. Engem
is bevon a játékba. Most azt érzem, nem azért csinálja, hogy romboljon, hanem
azért, hogy pótoljon valami fontosat, ami talán az egész gyerekkorából
kimaradt. Vagy legalábbis nagyon régóta. Élvezi a játékot, mint egy óvodás. Úgy
érzem, bűn lenne ezt megtörni. Beszállok a játékba, hagyom, hogy bekössék a
szemem és a kezembe adjanak tárgyakat. Találnak olyat is, amire tényleg nem
jövök rá, hogy mi az. Játszunk. Együtt. Gyerekek és a felnőtt.
Ahogy kellene. Ami annyira hiányzik a legtöbb gyereknek. Én meg megnyugtatom
magam: majd a következő órán megpróbáljuk behozni a lemaradást…
Tavasz vége felé halad
már az idő, növekszik a lazaság, kivisszük a srácokat fagyizni. Peti láthatóan
zavarban van. Nincs pénze – ez lehet a baj. Ellentmondást nem tűrően
mondom neki, – ahogy óráról kiküldeni szoktam – „meghívlak”. Valószínűleg
visszautasítaná, ha nem kívánná annyira. De az, hogy elfogadja, azt is mutatja,
hogy sikerült felébreszteni benne a bizalmat. Ha egész tanévben csak ezt az
egyet értük el nála, már nem hiába járt hozzánk!
Leülünk fagyizni,
közben Hella, az osztálytárs előveszi a szendvicsét, amit az anyukája csomagolt
neki otthon. Megállapítja, hogy párizsis, amit ő utál. Megcsörgeti az anyját, sőt
visszahívatja magát vele, hogy letolhassa őt, amiért olyat csomagolt neki, amit
ő nem szeret! Mire Peti megjegyzi: „Örülj, hogy csomagolnak neked, bazmeg”. Sok minden van ebben a mondatban.
Tanév vége, 8. osztály vége van. Kérdezem Petit, hogyan
tovább. Nem nagyon tudja, de tanulni nem akar, inkább dolgozni. Mondom neki,
ennyi eszet kár lenne elvesztegetni. Merthogy esze, az tényleg van neki, csak
eleinte jól titkolta. De néhány dolgozatból kiderült. Mert az ilyesmi
abból is kiderül, hogy egy gyerek, aki szétrombolja majdnem az összes tanórát,
mégis mikor jegyzi meg azt, amit azután leír a dolgozatba? 4-en voltak összesen,
puskázni nem tudtak… És mégis voltak jól sikerült válaszai, olyanok, amelyekből
kiderült, hogy logikusan gondolkodik, vagy átlátja az adott dolgot. Hogy valami
azért bement a fülén és nem jött ki a másikon.
5 év telt el azóta. Ha minden igaz, elvégzett egy
vendéglátós iskolát.
