Peti

A kép csak illusztráció

 8. „osztály”, új srác. Azért tettem idézőjelbe az osztályt, mert az adott pillanatban 2 főből állt. Egy lány, aki előző tanévben egyedül képviselte az akkor még 7. osztályt, idén is velünk maradt. Azért volt ilyen alacsony a létszám, mert egyrészt eleve ez volt az egyik alapelvünk, hogy kis létszámú osztályokkal dolgozzunk (na jó, azért nem ennyire), másrészt mert viszonylag frissen induló magániskola voltunk, ahova még keresgélni kellett a gyerekeket. Nagyon jó volt ott dolgozni, mert a főnökkel és a kollégákkal együtt fantasztikus fejlődéseknek voltunk szemtanúi. A közoktatásnak szinte minden kórságát el tudtuk hagyni, az igazgatónknak hála és ettől működött jól a dolog. De eleinte fel kellett vegyünk mindenkit. Természetesen elsősorban olyan gyerekek kerültek így oda, akik különböző okoknál fogva nem tudtak megmaradni a „normális” (nem normális az...) iskolarendszerben, mert valamilyen irányban kilógtak belőle. Voltak köztük zsenik és voltak szellemi vagy lelki problémákkal terheltek. Vagy mindkettővel. Akiről ez az írásom szól; Peti sem volt buta, de ezt eleinte jól titkolta.

 Osztálytársa, Hella, szintén nem volt könnyű eset, de az újonnan érkezett fiú egy másodpercig sem mutatta azt, hogy majd vele könnyebb dolgunk lesz. Valószínűleg Hella már az óra előtt bekóstolta őt. Köszöntöttem, próbáltam mosollyal bíztatni, de ő úgy lehetett vele, hogy ő ezt már ismeri, nem fogom átverni. Új helyen volt, nehéz lélekkel, új emberekkel körülvéve, kötelezően. Azt hiszem, a könnyeit nyelte befelé, de kifelé ha nem közömbösséget, akkor agressziót mutatott.

 Az óra alatt is kóstolgatta őt Hella, én meg rászóltam, hogy állítsa le magát. Ő vigyorgott, 10 perc múlva újra odaszúrt valamit Petinek, én megint rászóltam. Peti pedig mutatta a közömbösséget. Nem csinált semmit, nem mondott semmit, csak utálkozó képet vágott.

Az óra után megvártam, hogy ketten maradjunk a teremben. Nem is mozdult a padból, nem volt kedve semmihez. Megkérdezem, mi a baj. Olyan érzés volt beszélgetni vele, mintha helybe mennék a pofonért. Aztán valami bevillanhatott neki arról, hogy pártját fogtam Hellával szemben, vagy arról, hogy mégiscsak egy tanár vagyok, vagy valami, így egy-két választ sikerül belőle kitürelmeskedni: Nincs kedve itt lenni. Úgyse marad itt sokáig – mondja. Kiderül, hogy nagyon messze lakik. Nem tudok semmit még a hátteréről – Ez igazgatónk egyik taktikája; hogy nem a gyerek hátrányait nézzük, és ezt úgy a legkönnyebb, ha nem is tudunk róluk. – Bíztatom, adjon egy kis esélyt a sulinak. Akik idejárnak, szeretni szokták. Egy-két hét múlva könnyebb lesz. Ezzel szeretném azt is éreztetni vele, mintha lenne lehetősége saját döntést hozni a dologról.

 A következő hetekben Peti kibírhatatlanul viselkedik. Mindenki panaszkodik rá, nem lehet tőle órát tartani. Van, hogy csak beleszól minden mondatba, vagy elbaromkodik egy-egy játékot, amivel tanulni is lehetne. De van olyan kolléga, akit fizikailag fenyeget a széket a feje fölé emelve. „Csak” fenyegetőzik, ennyire már ismerjük. Erősebbnek érzi magát így és kevésbé tehetetlennek.

 Megint az igazgató egyik elve működik, amit sajnos egy „normális” iskolában nem lehet megtenni. Ha bármelyik tanár úgy dönt, hogy nem lehet valakitől órát tartani, akkor haza kell küldeni az illetőt. Harag nélkül, következetesen. Az igazgató támogat is ebben minket, valahányszor ilyen van, ő elbeszélget a gyerekkel, majd felhívja az anyját/apját, hogy most haza fog menni a gyermek, holnap szeretettel várjuk őt az újabb lehetőségre. Innentől kezdve a srác nem azt érzi, hogy neki muszáj ott lennie az iskolában és bármit megtehet. Hanem azt, hogy bizonyos viselkedése ott nem kívánatos. Ráadásul az is érzi, hogy gondot csinál a szüleinek minden ilyen alkalommal. Lassan megtudok dolgokat a srác hátteréről. Csak annyit, ami igazán fontos: Az édesanyja egyedül neveli és halálos beteg.

 Időnként – ha nem vagyunk nagyon mérgesek, csak szeretnénk a többieknek egy normális órát tartani (Mert ugye mindenkinek joga van a tanuláshoz. Annak főleg, aki szeretne is tanulni) – a hazaküldést kiküldéssé enyhítjük, hogy legalább mi ne tetézzük a srác anyukájának a gondjait. Ha kiküldés után is zavarja az órát, akkor jön csak a hazaküldés.

 Petit – úgy tűnik – sok mindenre nem tanították meg. Egy alkalommal belép a mindig nyitott ajtajú tanáriba és elbődül: „Hé, maga!” Egyedül vagyok, így valószínűleg engem illet a megszólítás. Nem háborodok föl; meg sem hallom inkább. Aztán – miközben magamban elszámolok úgy 10-ig – arra számít – gondolom –, hogy föl fogok háborodni és a mérges reakcióm nyomán megerősítheti magát abban, hogy minden felnőtt egyben hülye is. Másképp döntök: Érzem, hogy valószínűleg még senki nem mondta el neki, hogyan kell ezeket a dolgokat normálisan intézni (pl. belépni egy tanáriba és megszólítani egy felnőtt embertársat). Tényleg látom magam előtt, ahogy egész eddigi életében csak a szidást, az elutasítást kaphatta, de azt senki nem mondta el neki, hogy mi lenne a helyes megoldás. Szóval türelmesen, kedvesen elmagyarázom neki:

„Peti, ha szeretnél valamit, előbb kopogjál, köszönjél, aztán szólíts meg normálisan. Amíg nem így teszel, addig nem figyelek rád.” 

 Bejön a dolog. Tréfára veszi és szándékosan eltúlozza: „JAÓNAPOT KÍVÁNOK!”, a puskaporos hangulat feloldódik.

                                  

 Pár hónap után egy alkalommal éppen Pestről bicajozom hazafelé. Egyszer csak, eltúlzott hangsúllyal hallom, hogy rám kiabál valaki mögülem: „CSAUKOLOM!”, és mellém teker – ki más, mint – Peti. El is húzhatott volna mellettem, úgy, hogy észre sem veszem, vagy elkerülhetett volna. De nem; ő önként beszélget velem – a tanárával! – pár szót, megmondja, hogy a nagymamájához megy, kérdez engem is. Majd mentegetőzik, hogy „bocsánat, de nekem ez a tempó…” Mondom, „menjél csak” és szép napot kíván! Lám csak, mégis sikerült kiszeretni belőle a jobbik énjét. Nekem erről szólt ez az iskola és a benne véghezvitt munka.

 Még egy emlékkép jut még eszembe róla: Egy biológia óra; az érzékszerveket tanuljuk, játékosra veszem. Egyébként már négyen vannak az „osztályban”.

Peti először nagyon élvezi a játékot. Aztán túlságosan is. Megint nem lehet tőle normálisan csinálni a feladatokat, de legalább élvezi. Ugyanis leragad az első játéknál (bekötött szemmel kell rájönni, hogy mi az, ami a kezünkben van). Annyira lelkes, hogy még egyet akar, meg még egyet. Engem is bevon a játékba. Most azt érzem, nem azért csinálja, hogy romboljon, hanem azért, hogy pótoljon valami fontosat, ami talán az egész gyerekkorából kimaradt. Vagy legalábbis nagyon régóta. Élvezi a játékot, mint egy óvodás. Úgy érzem, bűn lenne ezt megtörni. Beszállok a játékba, hagyom, hogy bekössék a szemem és a kezembe adjanak tárgyakat. Találnak olyat is, amire tényleg nem jövök rá, hogy mi az. Játszunk. Együtt. Gyerekek és a felnőtt. Ahogy kellene. Ami annyira hiányzik a legtöbb gyereknek. Én meg megnyugtatom magam: majd a következő órán megpróbáljuk behozni a lemaradást…

 Tavasz vége felé halad már az idő, növekszik a lazaság, kivisszük a srácokat fagyizni. Peti láthatóan zavarban van. Nincs pénze – ez lehet a baj. Ellentmondást nem tűrően mondom neki, – ahogy óráról kiküldeni szoktam – „meghívlak”. Valószínűleg visszautasítaná, ha nem kívánná annyira. De az, hogy elfogadja, azt is mutatja, hogy sikerült felébreszteni benne a bizalmat. Ha egész tanévben csak ezt az egyet értük el nála, már nem hiába járt hozzánk!

 Leülünk fagyizni, közben Hella, az osztálytárs előveszi a szendvicsét, amit az anyukája csomagolt neki otthon. Megállapítja, hogy párizsis, amit ő utál. Megcsörgeti az anyját, sőt visszahívatja magát vele, hogy letolhassa őt, amiért olyat csomagolt neki, amit ő nem szeret! Mire Peti megjegyzi: „Örülj, hogy csomagolnak neked, bazmeg”. Sok minden van ebben a mondatban.

Tanév vége, 8. osztály vége van. Kérdezem Petit, hogyan tovább. Nem nagyon tudja, de tanulni nem akar, inkább dolgozni. Mondom neki, ennyi eszet kár lenne elvesztegetni. Merthogy esze, az tényleg van neki, csak eleinte jól titkolta. De néhány dolgozatból kiderült. Mert az ilyesmi abból is kiderül, hogy egy gyerek, aki szétrombolja majdnem az összes tanórát, mégis mikor jegyzi meg azt, amit azután leír a dolgozatba? 4-en voltak összesen, puskázni nem tudtak… És mégis voltak jól sikerült válaszai, olyanok, amelyekből kiderült, hogy logikusan gondolkodik, vagy átlátja az adott dolgot. Hogy valami azért bement a fülén és nem jött ki a másikon.

5 év telt el azóta. Ha minden igaz, elvégzett egy vendéglátós iskolát.

Jellegzetes auti tünetek és példák (nem szakemberként)

 Mint már írtam, a magániskolában a különböző gyerekek sokkal színesebb palettát alkottak, mint egy átlagos iskolában. Különösen kedves pillanataim leginkább az autikhoz kapcsolódnak.

 Egyik jellemzőjük, hogy nagyon ragaszkodnak a szabályokhoz, a megszokáshoz. Tényekben gondolkodnak.

 Amikor lett egy 5.-es auti gyerekem (nevezzük Olivérnek) – ő képviselte egy személyben az 5. osztályt – a tanév elején együtt alakítottuk ki a leendő tantermünket.

 A srácnak alsós korában volt egy kijelölt uzsonnás polca, csakhogy én erről nem tudtam. (Mondta nekik a tanítónéni, hogy az uzsonnát ott kell tárolni nap közben). Most, az új terem berendezéséhez is kaptunk polcokat. Befestettük színesre – ahogy a falat is – és amikor beraktuk a helyére, megkaptam tőle a kérdést, hogy hol lesz az uzsonnás polc. Kicsit meglepődtem a kérdésen, majd mellékesen reagáltam csak, mondtam, hogy ahol szeretnéd. Majd mással foglalkoztunk. Másnap újra feltette a kérdést, hogy hol lesz az uzsonnás polc. Mondtam, itt vannak a polcok, oda teheted az uzsonnádat, ahova szeretnéd. Amikor aztán harmadszor is feltette a kérdést, hogy hol lesz az uzsonnás polc, akkor esett le, hogy itt ez egy központi kérdés. Ha eddig úgy volt mondva neki, hogy ez egy fontos dolog, amit be kell tartani, akkor érthető, hogy most is szeretné tudni, merre hány óra, és hol van az uzsonnás polc. Ráböktem neki az egyik polcra, hogy itt. Ezt hát tisztáztuk.

Ahogy kerestük a helyet a bútoroknak, észrevettünk az egyik sarokban egy kis pókot. Mint természetismeret tanár az állatok iránti barátságra igyekszem nevelni a srácokat, így megmutattam Olivérnek a pókot és azt mondtam, hogy adjunk neki nevet. Mire ő félénken így szólt: „de én nem ismerek pókneveket”.  Kissé megdöbbentem ezen a válaszon, de végülis ha vannak kutyanevek, meg embernevek, akkor ugye a póknak is csak a póknevek közül választhatunk. Ez logikus.

  Egy másik jellegzetessége az autizmusnak, enyhe esetben is a kényszermozgás. Önhintáztatás, vagy a kezek ökölbe szorított emelgetése beszéd közben.

 Volt egy kedves barátnőm, aki magas szinten foglalkozott (s azóta is foglalkozik) kutyákkal. Őt kértem meg, hogy amikor az 5.-es tananyagban a kutya a téma, hozza el az ő kutyáját, és tartson nekünk egy kis bemutatót a helyes kutyanevelésből. Ő jött is. Mivel kevesen voltunk az iskolában, más osztályokból is jöhetett, aki akart. Ott volt a 6.-os Kristóf is, akinek – ahogy reméltem – sok jó kérdés eszébe jutott. Csakhogy barátnőm és Kristóf beszélgetése kb. így hangzott:

Kristóf: - egyet kérdezhetek? (ökölbeszorított kézemelgetés)

Barátnőm: - persze, kérdezz

K.: - (felteszi a kérdést)

B.: - (elhangzik a válasz)

K.: - ühüm…és... egyet kérdezhetek? (ökölbe szorított kézemelgetés)

B.: - kérdezz

K.: - (kérdés elhangzik)

B.: - (válasz elhangzik)

K.: - (válasz megemésztődik)… egyet kérdezhetek? (ökölbeszorított kézemelgetés)

B.: - … ... kérdezz

és így tovább.

 Úgy vélem, mivel a társas interakció nagyon stresszes egy autinak, Kristóf ezt a formulát érzete biztonságosnak, mert ez korábban már bevált neki. Azt azonban nem érezte, hogy miből mennyi szükséges. Mégis idővel rájött, hogy mások nem így csinálják, s szépen leszokott róla.

 Nekem a reggelek igen nehezen indultak. Sokszor kedvetlenül ténferegtem, miután beértem a munkahelyre. Az én reggeli rutinom az volt, hogy mogorva arccal, senkihez sem szólva összeraktam magamnak egy „háromazegyben" kávét, majd elfogyasztottam. Ez a „tanári” területén történt, ami akkoriban a folyosó egy kiöblösödő részén volt. Egy nagy asztal jelentette a mi területünket. De a gyerekek ott mászkáltak – s persze bosszantottak a korai nyüzsgésükkel. Akkor azonban jött az egyik 5.-es srác (nevezzük Tominak), ő persze nem vette le, hogy épp morcos vagyok - és ahogy meglátott, széles mosollyal az arcán, összeszorított öklökkel közölte nagy boldogan, furán mély hangján, hogy „ma lesz természetünk!” És ez a jelenet minden olyan napon lejátszódott, amikor volt velük órám. Hát ez százszor többet ért, mint a kávé; egyszerre számomra is kisütött a Nap ezt az arcot, ezt a lelkesedést látva! 

 Tomi tanulmányait tekintve nem volt kiemelkedő, sőt elmaradt a kortársai mögött. Kicsit nehezen is beszélt - mindig úgy éreztem, hogy egyszerre akarja elmondani az összes gondolatot, ami a fejében van, s koncentrálnia kell, hogy szavait türelemre és rendre intse, hogy sorba állva jöjjenek elő a szájából. 
 Elhívtam az ő osztályához is (ő már rendes, kis létszámú osztályba járt) kutyás barátnőmet, amikor velük is a megfelelő tananyag-részhez értünk. Ez a barátnőm nem rendelkezik nagy tapasztalattal gyerekek terén. Kérdezte ugyan, hogy milyen bemutatót képzelek, de én rábíztam a dolgot, gondolván, ő ért a kutyákhoz, ő tudja, hogy mit lehet velük bemutatni. Egy rendkívül művelt, összefüggésekben gondolkodó lányról van szó, aki szerette volna egyszerre az összes tudását átadni a kutyákról. Nem tudta, milyen szinten vannak a srácok – honnan tudta volna?  Így aztán magas színvonalon beszélt arról, hogy a kutya a farkastól származik-e, hogy lehet-e farkast kutyaként tartani (s miért nem), hogy ez az alfa-hím dolog már egy kicsit meghaladott, stb. Egy negyed órája biztosan beszélt már, mikor szót adott az 5 perce kitartóan jelentkező Tominak. Tomi ekkor összeszorította ökleit – ebből már tudhattuk, hogy most nagyon fontos dolgot fog mondani, s erősen koncentrálva elmondta nagy magabiztos hangon (mert tudta, hogy most nagyon jót mond!) a következőt: „a Kutya az Ember legjobb barátja!”  Szuperek voltak az osztálytársak, hogy ebben a pillanatban csak nyeltek egyet. Barátnőm pillanatnyi zavara alatt, mondtam Tominak, hogy így van, mialatt barátnőm továbblépett és elhadarta, hogy "A kutyán kívül meg a könyv, a kutyán belül meg olyan sötét van, hogy nem lehet olvasni".

Kristóf

 Az autizmus, mint az átlagostól való eltérés azóta, hogy úgy 12 évesen láttam az Esőember c. filmet, nagyon érdekel. Amikor ebbe az iskolába kerültem, és megkérdeztem leendő főnökömet, hogy lesznek-e itt speciális problémákkal rendelkező gyerekek, azt mondta, nem. És jól tette, hogy ezt mondta. Különben lehet, hogy megijedtem volna. Odakerülve viszont hamarosan átvettem az ő gondolkodásmódját: Nincs olyan, hogy speciális probléma, vagy ha úgy nézzük, Mindenkinek speciális problémái vannak, csak más és más.

 Az autizmus legenyhébb változata – számomra inkább tűnik előnynek, mint hátránynak – az az eset, amit asperger szindrómának neveznek.* Ilyenkor az ember IQ-ja sok esetben átlagon felüli. A memóriája csodálatos lehet – egyikükről azt tudtam meg, hogy 2 éves kora előtti dolgokra emlékszik tisztán. Az érzelmeiket, indulataikat viszont nehezen kezelik, a testbeszédet, mimikát nehezen értelmezik.

 *Na, tényleg nem vagyok ám szakember. Most olvastam, hogy az asperger nem az autizmus enyhébb változata, hanem egy másik dolog. Ugyanúgy lehet enyhébb, vagy súlyosabb.
 

 Kettős érzelmeket keltett bennem ez a kissrác, akiről most mesélni fogok, nevezzük őt Kristófnak. Egyszerre fárasztott és melengette a szívemet, talán mert emlékeztetett valakire, akivel együtt nőttem föl és igen hasonló habitusa volt gyerekként.

 5.-es korában a tananyag simán bement neki a fejébe. Osztálytársa képességeiben messze elmaradt mögötte (önhibáján kívül), mégis Kristóf szeretett vele versenyezni. Különösen persze a biztos győzelem tudatában. Ha én tanárként úgy irányítottam a dolgot, hogy a gyengébb képességű srácnak növeljem az esélyeit, persze átlátott a szitán és mindjárt meg is sértődött. Nem, mégsem ez a jó szó. Ha ezt a szót használom, Te, kedves olvasó, valószínűleg egy neurotipikus* gyerek normál sértődését látod magad előtt. De egy autinál/aspinál ez kicsit más. A srác – mivel nem tudott mit kezdeni disszonáns érzéseivel, olyan szinten befeszült, hogy éreztem, ezt egyszerűen nem szabad hagyni. Először elkezdte idegesen előre-hátra ringatni magát. Tudatilag teljesen beszűkült – azzal az amúgy rendkívül intelligens gyerekkel hirtelen nem lehetett szót érteni, s előbb-utóbb kezdett volna törni-zúzni, de legalábbis dühösen csapkodni. Különösen akkor nem lehetett vele szót érteni, ha esetleg érzelmi reakcióval szolgáltam számára (mondjuk mérgeskedtem azon, hogy ő ennyire nem tud veszíteni).

*Neurotipikus = A többségi társadalomhoz tartozó, ők 'normális'-nak hívják magukat :)

 Rájöttem, hogy ilyenkor hamar vissza kell terelni őt racionális síkra. A velük töltött tanórák mindig pengeélen táncolással teltek; sikerélményt adni a gyengébbiknek, de közben vigyázni, nehogy befeszüljön ő. Megszerettem a velük való munkát, mert semmiképp nem lehetett unalmasnak nevezni.

 Egyszer elvittem egy téli kirándulásra kettejüket. Egy patak partját követtük, ahol fatörzseket, gyökereket kellett ügyesen kerülgetni. Szívet melengető volt látni, ahogy az aspergeres srác segítette a mozgásában is kissé korlátozott, ügyetlenebb társát.

  

A következő tanévben még mindig ők ketten alkották az "osztályt". Még mindig jóban voltak, pl. dacszövetséget kötöttek, hogy ők bizony soha nem fognak cigizni.

 Már vagy egy hete egyedül volt Kristóf az „osztályban”, úgy gondoltuk, nyilván elkapott valamit a másik srác. Aztán egyszer csak betoppant – éppen az én órám közben – mondván, hogy a cuccaiért jött, mert máshova fog járni. Elköszönt zavarban és gyorsan eltűnt. Kristófot teljesen váratlanul érte a dolog,  tudtam, hogy az ő lelkében itt most sokkal fontosabb dolog történik, mint a tananyag. Meg is ijedtem, hogy mennyire fog összeomlani és hogyan előzzem ezt meg. Belátva, hogy a dühe teljesen jogos reakció lesz, úgy döntöttem, hogy elfogadom, engedem, hogy az első indulatot akárhogy is, de kiadja magából. És semmiképpen nem fogom őt leszidni. Elképzelésemnek nagyjából megfelelően hozzávágta a padját a falhoz, amilyen erővel bírta. Ilyenkor persze rájön az ember – ő is – hogy nem tudja a világot összetörni, s hirtelen teljesen tehetetlennek érzi magát. Ebben a fázisban leültem mellé és megsimogattam a hátát. Nem sokkal azelőtt olvastam Csernustól, hogy egy beszűkült tudatállapotban lévő embernél teljesen fölösleges észérveket használni, sokkal többet ér mondjuk egy együttérző ölelés. Ez jutott eszembe, de az is, hogy az autik igen utálják az érintést. Szóval ezért választottam egy ilyen középutas megoldást. És hál’Istennek működött a dolog, egész hamar megnyugodott. Ekkor kezdtem el szavakkal is vigasztalni, hogy majd találkoztok még, idővel lesznek új osztálytársaid, stb. A tananyagra aznap már nem tértünk vissza.

 A további egyszemélyes órákon Kristóf teljesen bolond módon viselkedett. Egyszerűen mindenen röhécselt. Ha partner voltam egy-egy vicces dolognál, akkor is, de ha nem, akkor még inkább. A semmin is röhécselt. Illetve valószínűleg azon, amint a fején belül zajlott.

 Észrevettem, hogy valamiért ha szemben állok vele, tanárként, „frontális oktatóként”, akkor teljesen kezelhetetlen, ha viszont leülök mellé, akkor egész jól tudunk együttműködni. Emlékszem, egyszer, ahogy ültem mellette, megint belekezdett a rihi-röhibe, mire mintegy vizsgáztató kérdésként – hogy kicsit ráijesszek, itt bizony számonkérés is lehet bármikor – rámutattam egy az ablakból látszó távoli magas fára (természetismeretet tanítottam), s megkérdeztem szigorúan, hogy „az milyen fa?” Ő kapásból megmondta, hogy nyárfa, majd röhécselt tovább. Én meg önreflexiót gyakorolhattam, de közben kicsit meg is nyugodtam, rájőve, hogy nem lesz olyan, hogy ne tudná behozni a tananyagot, ha lemaradnánk vele.

Egy másik alkalommal arra próbáltam őt rávezetni, hogy találja ki, kis gondolkodással, miért viaszos a fenyők tűlevele. Feltettem a kérdést, majd gondolkodtam, hogy milyen kérdésekkel vezessem őt végig a logikai lépéseken, hogy rájöjjön a válaszra. Annyit tudtam, hogy okos gyerek, rá fog jönni, de amikor 3 másodperccel a kérdés elhangzása után rávágta ezt így, hogy „dehidratáció ellen”, akkor hirtelen köpni-nyelni nem tudtam!

 6.-os (tizenegy-két éves) gyerek; idegen kifejezést használ helyesen, s a mondatban dupla tagadás van, amit megint csak értelmezni kell. És ő értelmezte. Megfogalmazta hibátlanul. Azonnal. És persze tartalmilag is helyes volt a válasz. Most arra gondolsz, hogy nyilván hallotta valahol. Igen, valószínűleg. De amit hallott, azt helyesen értelmezte, megjegyezte és helyesen alkalmazta. Míg idősebb neurotipikus gyerekeknek is adott esetben hónapokon át magyarázhatom, hogy a hidratiáció kifejezést hogyan jegyezzék meg…

 Ezután már végképp nem aggódtam a haladása miatt, viszont úgy döntöttem, hogy ha röhécselni akar órán, akkor hadd tudjam már én is, hogy min röhög, én viszem a humort az órákra. Egyszer valami macskás témájú tananyag volt soron, s akkor az óra végén számítógépen megmutattam neki az egyik „Simon’s cat”-részt, ami nekem is nagyon tetszett. Nem várt mértékű sikerem volt vele; imádtam, hogy úgy kacagott rajta, azzal az igazi gyöngyöző gyerek-kacagással, hogy majd’ leesett a székről!!

 Ezen alkalmak után nagyon jól egymásra hangolódtunk. Ő remek kérdéseket tett föl. Sőt az az igazság, hogy provokatív kérdéseket tett föl. De szívesen válaszoltam neki, s azt hiszem, ő ezt szimpatikusnak találta. A kérdései sokszor olyan szuperek voltak, hogy csak egy hosszabb fejtegetéssel tudtam rá válaszolni, így volt olyan, hogy megegyeztünk, most ezen a témán végigmegyünk, a kérdésére pedig később válaszolok. Ő türelmes volt, s ha esetleg megfeledkeztem a kérdéséről, újra felhozta. Később kapott egy vagány kis osztálytársat, akivel arra álltak rá, hogy azért tettek föl kérdéseket, hogy a tananyaggal addig se kelljen foglalkozni. Úgyhogy megegyeztünk abban, hogy lesznek olyan órák, amikor válaszolok a kérdéseikre, gyűjtsék össze őket. S tényleg így tettünk és számomra is nagyon élvezetes beszélgetések kerekedtek ilyenkor.

 7.-es korában már lett több osztálytársa, és intorvertáltsága ellenére, az esze, meg a rangidőssége által – mármint hogy ő járt legrégebben ide – ő maradt mindvégig az osztály vezérfigurája. Sajnos nem mindig a megfelelő módon. Volt egy kifejezetten egyszerű, gyenge képességű tagja az osztálynak, aki irritálta őt – és másokat is – és őt gyakran piszkálta, ugratta. Vagy éppen az osztálytársait vette rá, hogy ezt vagy azt tegyék – dugják el a füzetét, firkálják össze a tolltartóját, stb.

 Mi, a tanári kar, akik az eszéért szerettük Kristófot, s korábban nem ilyennek ismertük, csak idővel jöttünk rá, hogy ő az, aki ilyen sunyi módon viselkedik. Persze mindent megpróbáltunk, hogy ennek elejét vegyük. Hónapokon át, kevés sikerrel. Beszéltünk vele, leszidtuk, példát mutattunk neki, stb.

 Ebben az időben délutánonként korrepetáltam azt, akinek éppen szüksége volt rá. Ő is visszaesett, hiszen a 7.-es tananyag, hirtelen sokkal nehezebb, mint a 6.-os volt, és volt idő, amikor még 3-asok is becsúsztak neki. Így hát hívtam őt korrepetálásra, ő pedig jött is.

 Egy ilyen alkalommal felhoztam neki ezt az osztálytárs-piszkálás dolgot, nem is szidva őt, inkább kérdezve. Mire ő azonnal beszűkült – talán igazságtalannak érezte a helyzetet – és elkezdte önmagát szidalmazni – hogy „persze, mindig csak én lehetek a rossz, én egy utolsó szemét vagyok”…stb., egyre durvábban. Nem, ez nem hiszti volt, tényleg így érezte magát. Éreztem, sürgősen vissza kell őt kapcsolni az érzelmi működésből az értelmi működésbe, de hogyan állítsam le ezt az önostorozást? Meg akartam neki fogalmazni, hogy most mi zajlik benne, tehát így szóltam: „Te most magadat szidod, s közben egyre idegesebb vagy, mert valaki szid téged”. S ekkor láttam az arcán, hogy átkapcsol, megnyugszik és már mosolyog is a helyzeten. Így aztán tudtunk beszélgetni, majd tanulni.

 Idővel talán felismerte a maga eltérését a neurotipikus működéstől. Egyszer azt vettem észre, hogy a testbeszédről szóló könyveket olvas, majd alkalmazza az olvasottakat a gyakorlatban. Ha nem megy ösztönösen, majd megy tanulással.

Miről szól

Ebben a blogban azokat a kedves, vagy éppen sikerélményt jelentő dolgokat szeretném elmesélni, melyeket gyerekekkel való munkám közben szereztem.

 Volt szerencsém olyan gyerekekkel is találkozni, akik valamilyen módon kilógnak az átlagból. Nem vagyok gyógypedagógus. Ezért amikor az autizmusról írok például, ne várjatok szakmai pontosságot; én csupán a saját tapasztalataimról, megfigyeléseimről fogok mesélni.Nem szakemberként, hanem emberként.

  Kezdetben egy természetvédő egyesületben táboroztattam. Ők válogatott társaság voltak, a gyerek-társadalom krémje. Bemelegítésnek remek volt.

 Később sajnos a közoktatás rettenetét is meg kellett élnem – kétszer is.

De volt szerencsém két magániskola működését is megtapasztalni. Ezek közül az egyik volt az, ahol igazán úgy éreztem, hogy a gyerekekért van, a gyerekekről szól az egész.

 A mesélni valómat nem szedem időrendbe,  nem is rendszerezem, hanem aki/ami éppen eszembe jut, azt elmesélem. A legnagyobb szeretettel.

 Nem a valódi nevükön fogom említeni a gyerekeket.

 És nem fogom beletenni a gyerek szóba az M betűt, annak ellenére, hogy csodálom, hogyan sikerült ilyen fokú álszentséget egyetlen betűbe tömöríteni! 

 Előfordul majd, hogy autistákról, down-kórosokról, gyengébb képességű gyerekekről is fogok írni. Véleményem szerint ők csak színesítik a társadalmat, a dolgokról úgy lehet beszélni, ha a nevükön nevezzük őket, s eszem ágában sincs semmit dramatizálni, ezért ha azt írom pl. autista helyett, hogy auti, remélem, senki nem fogja az ilyesmit sértésnek venni!