Jellegzetes auti tünetek és példák (nem szakemberként)

 Mint már írtam, a magániskolában a különböző gyerekek sokkal színesebb palettát alkottak, mint egy átlagos iskolában. Különösen kedves pillanataim leginkább az autikhoz kapcsolódnak.

 Egyik jellemzőjük, hogy nagyon ragaszkodnak a szabályokhoz, a megszokáshoz. Tényekben gondolkodnak.

 Amikor lett egy 5.-es auti gyerekem (nevezzük Olivérnek) – ő képviselte egy személyben az 5. osztályt – a tanév elején együtt alakítottuk ki a leendő tantermünket.

 A srácnak alsós korában volt egy kijelölt uzsonnás polca, csakhogy én erről nem tudtam. (Mondta nekik a tanítónéni, hogy az uzsonnát ott kell tárolni nap közben). Most, az új terem berendezéséhez is kaptunk polcokat. Befestettük színesre – ahogy a falat is – és amikor beraktuk a helyére, megkaptam tőle a kérdést, hogy hol lesz az uzsonnás polc. Kicsit meglepődtem a kérdésen, majd mellékesen reagáltam csak, mondtam, hogy ahol szeretnéd. Majd mással foglalkoztunk. Másnap újra feltette a kérdést, hogy hol lesz az uzsonnás polc. Mondtam, itt vannak a polcok, oda teheted az uzsonnádat, ahova szeretnéd. Amikor aztán harmadszor is feltette a kérdést, hogy hol lesz az uzsonnás polc, akkor esett le, hogy itt ez egy központi kérdés. Ha eddig úgy volt mondva neki, hogy ez egy fontos dolog, amit be kell tartani, akkor érthető, hogy most is szeretné tudni, merre hány óra, és hol van az uzsonnás polc. Ráböktem neki az egyik polcra, hogy itt. Ezt hát tisztáztuk.

Ahogy kerestük a helyet a bútoroknak, észrevettünk az egyik sarokban egy kis pókot. Mint természetismeret tanár az állatok iránti barátságra igyekszem nevelni a srácokat, így megmutattam Olivérnek a pókot és azt mondtam, hogy adjunk neki nevet. Mire ő félénken így szólt: „de én nem ismerek pókneveket”.  Kissé megdöbbentem ezen a válaszon, de végülis ha vannak kutyanevek, meg embernevek, akkor ugye a póknak is csak a póknevek közül választhatunk. Ez logikus.

  Egy másik jellegzetessége az autizmusnak, enyhe esetben is a kényszermozgás. Önhintáztatás, vagy a kezek ökölbe szorított emelgetése beszéd közben.

 Volt egy kedves barátnőm, aki magas szinten foglalkozott (s azóta is foglalkozik) kutyákkal. Őt kértem meg, hogy amikor az 5.-es tananyagban a kutya a téma, hozza el az ő kutyáját, és tartson nekünk egy kis bemutatót a helyes kutyanevelésből. Ő jött is. Mivel kevesen voltunk az iskolában, más osztályokból is jöhetett, aki akart. Ott volt a 6.-os Kristóf is, akinek – ahogy reméltem – sok jó kérdés eszébe jutott. Csakhogy barátnőm és Kristóf beszélgetése kb. így hangzott:

Kristóf: - egyet kérdezhetek? (ökölbeszorított kézemelgetés)

Barátnőm: - persze, kérdezz

K.: - (felteszi a kérdést)

B.: - (elhangzik a válasz)

K.: - ühüm…és... egyet kérdezhetek? (ökölbe szorított kézemelgetés)

B.: - kérdezz

K.: - (kérdés elhangzik)

B.: - (válasz elhangzik)

K.: - (válasz megemésztődik)… egyet kérdezhetek? (ökölbeszorított kézemelgetés)

B.: - … ... kérdezz

és így tovább.

 Úgy vélem, mivel a társas interakció nagyon stresszes egy autinak, Kristóf ezt a formulát érzete biztonságosnak, mert ez korábban már bevált neki. Azt azonban nem érezte, hogy miből mennyi szükséges. Mégis idővel rájött, hogy mások nem így csinálják, s szépen leszokott róla.

 Nekem a reggelek igen nehezen indultak. Sokszor kedvetlenül ténferegtem, miután beértem a munkahelyre. Az én reggeli rutinom az volt, hogy mogorva arccal, senkihez sem szólva összeraktam magamnak egy „háromazegyben" kávét, majd elfogyasztottam. Ez a „tanári” területén történt, ami akkoriban a folyosó egy kiöblösödő részén volt. Egy nagy asztal jelentette a mi területünket. De a gyerekek ott mászkáltak – s persze bosszantottak a korai nyüzsgésükkel. Akkor azonban jött az egyik 5.-es srác (nevezzük Tominak), ő persze nem vette le, hogy épp morcos vagyok - és ahogy meglátott, széles mosollyal az arcán, összeszorított öklökkel közölte nagy boldogan, furán mély hangján, hogy „ma lesz természetünk!” És ez a jelenet minden olyan napon lejátszódott, amikor volt velük órám. Hát ez százszor többet ért, mint a kávé; egyszerre számomra is kisütött a Nap ezt az arcot, ezt a lelkesedést látva! 

 Tomi tanulmányait tekintve nem volt kiemelkedő, sőt elmaradt a kortársai mögött. Kicsit nehezen is beszélt - mindig úgy éreztem, hogy egyszerre akarja elmondani az összes gondolatot, ami a fejében van, s koncentrálnia kell, hogy szavait türelemre és rendre intse, hogy sorba állva jöjjenek elő a szájából. 
 Elhívtam az ő osztályához is (ő már rendes, kis létszámú osztályba járt) kutyás barátnőmet, amikor velük is a megfelelő tananyag-részhez értünk. Ez a barátnőm nem rendelkezik nagy tapasztalattal gyerekek terén. Kérdezte ugyan, hogy milyen bemutatót képzelek, de én rábíztam a dolgot, gondolván, ő ért a kutyákhoz, ő tudja, hogy mit lehet velük bemutatni. Egy rendkívül művelt, összefüggésekben gondolkodó lányról van szó, aki szerette volna egyszerre az összes tudását átadni a kutyákról. Nem tudta, milyen szinten vannak a srácok – honnan tudta volna?  Így aztán magas színvonalon beszélt arról, hogy a kutya a farkastól származik-e, hogy lehet-e farkast kutyaként tartani (s miért nem), hogy ez az alfa-hím dolog már egy kicsit meghaladott, stb. Egy negyed órája biztosan beszélt már, mikor szót adott az 5 perce kitartóan jelentkező Tominak. Tomi ekkor összeszorította ökleit – ebből már tudhattuk, hogy most nagyon fontos dolgot fog mondani, s erősen koncentrálva elmondta nagy magabiztos hangon (mert tudta, hogy most nagyon jót mond!) a következőt: „a Kutya az Ember legjobb barátja!”  Szuperek voltak az osztálytársak, hogy ebben a pillanatban csak nyeltek egyet. Barátnőm pillanatnyi zavara alatt, mondtam Tominak, hogy így van, mialatt barátnőm továbblépett és elhadarta, hogy "A kutyán kívül meg a könyv, a kutyán belül meg olyan sötét van, hogy nem lehet olvasni".