Kristóf

 Az autizmus, mint az átlagostól való eltérés azóta, hogy úgy 12 évesen láttam az Esőember c. filmet, nagyon érdekel. Amikor ebbe az iskolába kerültem, és megkérdeztem leendő főnökömet, hogy lesznek-e itt speciális problémákkal rendelkező gyerekek, azt mondta, nem. És jól tette, hogy ezt mondta. Különben lehet, hogy megijedtem volna. Odakerülve viszont hamarosan átvettem az ő gondolkodásmódját: Nincs olyan, hogy speciális probléma, vagy ha úgy nézzük, Mindenkinek speciális problémái vannak, csak más és más.

 Az autizmus legenyhébb változata – számomra inkább tűnik előnynek, mint hátránynak – az az eset, amit asperger szindrómának neveznek.* Ilyenkor az ember IQ-ja sok esetben átlagon felüli. A memóriája csodálatos lehet – egyikükről azt tudtam meg, hogy 2 éves kora előtti dolgokra emlékszik tisztán. Az érzelmeiket, indulataikat viszont nehezen kezelik, a testbeszédet, mimikát nehezen értelmezik.

 *Na, tényleg nem vagyok ám szakember. Most olvastam, hogy az asperger nem az autizmus enyhébb változata, hanem egy másik dolog. Ugyanúgy lehet enyhébb, vagy súlyosabb.
 

 Kettős érzelmeket keltett bennem ez a kissrác, akiről most mesélni fogok, nevezzük őt Kristófnak. Egyszerre fárasztott és melengette a szívemet, talán mert emlékeztetett valakire, akivel együtt nőttem föl és igen hasonló habitusa volt gyerekként.

 5.-es korában a tananyag simán bement neki a fejébe. Osztálytársa képességeiben messze elmaradt mögötte (önhibáján kívül), mégis Kristóf szeretett vele versenyezni. Különösen persze a biztos győzelem tudatában. Ha én tanárként úgy irányítottam a dolgot, hogy a gyengébb képességű srácnak növeljem az esélyeit, persze átlátott a szitán és mindjárt meg is sértődött. Nem, mégsem ez a jó szó. Ha ezt a szót használom, Te, kedves olvasó, valószínűleg egy neurotipikus* gyerek normál sértődését látod magad előtt. De egy autinál/aspinál ez kicsit más. A srác – mivel nem tudott mit kezdeni disszonáns érzéseivel, olyan szinten befeszült, hogy éreztem, ezt egyszerűen nem szabad hagyni. Először elkezdte idegesen előre-hátra ringatni magát. Tudatilag teljesen beszűkült – azzal az amúgy rendkívül intelligens gyerekkel hirtelen nem lehetett szót érteni, s előbb-utóbb kezdett volna törni-zúzni, de legalábbis dühösen csapkodni. Különösen akkor nem lehetett vele szót érteni, ha esetleg érzelmi reakcióval szolgáltam számára (mondjuk mérgeskedtem azon, hogy ő ennyire nem tud veszíteni).

*Neurotipikus = A többségi társadalomhoz tartozó, ők 'normális'-nak hívják magukat :)

 Rájöttem, hogy ilyenkor hamar vissza kell terelni őt racionális síkra. A velük töltött tanórák mindig pengeélen táncolással teltek; sikerélményt adni a gyengébbiknek, de közben vigyázni, nehogy befeszüljön ő. Megszerettem a velük való munkát, mert semmiképp nem lehetett unalmasnak nevezni.

 Egyszer elvittem egy téli kirándulásra kettejüket. Egy patak partját követtük, ahol fatörzseket, gyökereket kellett ügyesen kerülgetni. Szívet melengető volt látni, ahogy az aspergeres srác segítette a mozgásában is kissé korlátozott, ügyetlenebb társát.

  

A következő tanévben még mindig ők ketten alkották az "osztályt". Még mindig jóban voltak, pl. dacszövetséget kötöttek, hogy ők bizony soha nem fognak cigizni.

 Már vagy egy hete egyedül volt Kristóf az „osztályban”, úgy gondoltuk, nyilván elkapott valamit a másik srác. Aztán egyszer csak betoppant – éppen az én órám közben – mondván, hogy a cuccaiért jött, mert máshova fog járni. Elköszönt zavarban és gyorsan eltűnt. Kristófot teljesen váratlanul érte a dolog,  tudtam, hogy az ő lelkében itt most sokkal fontosabb dolog történik, mint a tananyag. Meg is ijedtem, hogy mennyire fog összeomlani és hogyan előzzem ezt meg. Belátva, hogy a dühe teljesen jogos reakció lesz, úgy döntöttem, hogy elfogadom, engedem, hogy az első indulatot akárhogy is, de kiadja magából. És semmiképpen nem fogom őt leszidni. Elképzelésemnek nagyjából megfelelően hozzávágta a padját a falhoz, amilyen erővel bírta. Ilyenkor persze rájön az ember – ő is – hogy nem tudja a világot összetörni, s hirtelen teljesen tehetetlennek érzi magát. Ebben a fázisban leültem mellé és megsimogattam a hátát. Nem sokkal azelőtt olvastam Csernustól, hogy egy beszűkült tudatállapotban lévő embernél teljesen fölösleges észérveket használni, sokkal többet ér mondjuk egy együttérző ölelés. Ez jutott eszembe, de az is, hogy az autik igen utálják az érintést. Szóval ezért választottam egy ilyen középutas megoldást. És hál’Istennek működött a dolog, egész hamar megnyugodott. Ekkor kezdtem el szavakkal is vigasztalni, hogy majd találkoztok még, idővel lesznek új osztálytársaid, stb. A tananyagra aznap már nem tértünk vissza.

 A további egyszemélyes órákon Kristóf teljesen bolond módon viselkedett. Egyszerűen mindenen röhécselt. Ha partner voltam egy-egy vicces dolognál, akkor is, de ha nem, akkor még inkább. A semmin is röhécselt. Illetve valószínűleg azon, amint a fején belül zajlott.

 Észrevettem, hogy valamiért ha szemben állok vele, tanárként, „frontális oktatóként”, akkor teljesen kezelhetetlen, ha viszont leülök mellé, akkor egész jól tudunk együttműködni. Emlékszem, egyszer, ahogy ültem mellette, megint belekezdett a rihi-röhibe, mire mintegy vizsgáztató kérdésként – hogy kicsit ráijesszek, itt bizony számonkérés is lehet bármikor – rámutattam egy az ablakból látszó távoli magas fára (természetismeretet tanítottam), s megkérdeztem szigorúan, hogy „az milyen fa?” Ő kapásból megmondta, hogy nyárfa, majd röhécselt tovább. Én meg önreflexiót gyakorolhattam, de közben kicsit meg is nyugodtam, rájőve, hogy nem lesz olyan, hogy ne tudná behozni a tananyagot, ha lemaradnánk vele.

Egy másik alkalommal arra próbáltam őt rávezetni, hogy találja ki, kis gondolkodással, miért viaszos a fenyők tűlevele. Feltettem a kérdést, majd gondolkodtam, hogy milyen kérdésekkel vezessem őt végig a logikai lépéseken, hogy rájöjjön a válaszra. Annyit tudtam, hogy okos gyerek, rá fog jönni, de amikor 3 másodperccel a kérdés elhangzása után rávágta ezt így, hogy „dehidratáció ellen”, akkor hirtelen köpni-nyelni nem tudtam!

 6.-os (tizenegy-két éves) gyerek; idegen kifejezést használ helyesen, s a mondatban dupla tagadás van, amit megint csak értelmezni kell. És ő értelmezte. Megfogalmazta hibátlanul. Azonnal. És persze tartalmilag is helyes volt a válasz. Most arra gondolsz, hogy nyilván hallotta valahol. Igen, valószínűleg. De amit hallott, azt helyesen értelmezte, megjegyezte és helyesen alkalmazta. Míg idősebb neurotipikus gyerekeknek is adott esetben hónapokon át magyarázhatom, hogy a hidratiáció kifejezést hogyan jegyezzék meg…

 Ezután már végképp nem aggódtam a haladása miatt, viszont úgy döntöttem, hogy ha röhécselni akar órán, akkor hadd tudjam már én is, hogy min röhög, én viszem a humort az órákra. Egyszer valami macskás témájú tananyag volt soron, s akkor az óra végén számítógépen megmutattam neki az egyik „Simon’s cat”-részt, ami nekem is nagyon tetszett. Nem várt mértékű sikerem volt vele; imádtam, hogy úgy kacagott rajta, azzal az igazi gyöngyöző gyerek-kacagással, hogy majd’ leesett a székről!!

 Ezen alkalmak után nagyon jól egymásra hangolódtunk. Ő remek kérdéseket tett föl. Sőt az az igazság, hogy provokatív kérdéseket tett föl. De szívesen válaszoltam neki, s azt hiszem, ő ezt szimpatikusnak találta. A kérdései sokszor olyan szuperek voltak, hogy csak egy hosszabb fejtegetéssel tudtam rá válaszolni, így volt olyan, hogy megegyeztünk, most ezen a témán végigmegyünk, a kérdésére pedig később válaszolok. Ő türelmes volt, s ha esetleg megfeledkeztem a kérdéséről, újra felhozta. Később kapott egy vagány kis osztálytársat, akivel arra álltak rá, hogy azért tettek föl kérdéseket, hogy a tananyaggal addig se kelljen foglalkozni. Úgyhogy megegyeztünk abban, hogy lesznek olyan órák, amikor válaszolok a kérdéseikre, gyűjtsék össze őket. S tényleg így tettünk és számomra is nagyon élvezetes beszélgetések kerekedtek ilyenkor.

 7.-es korában már lett több osztálytársa, és intorvertáltsága ellenére, az esze, meg a rangidőssége által – mármint hogy ő járt legrégebben ide – ő maradt mindvégig az osztály vezérfigurája. Sajnos nem mindig a megfelelő módon. Volt egy kifejezetten egyszerű, gyenge képességű tagja az osztálynak, aki irritálta őt – és másokat is – és őt gyakran piszkálta, ugratta. Vagy éppen az osztálytársait vette rá, hogy ezt vagy azt tegyék – dugják el a füzetét, firkálják össze a tolltartóját, stb.

 Mi, a tanári kar, akik az eszéért szerettük Kristófot, s korábban nem ilyennek ismertük, csak idővel jöttünk rá, hogy ő az, aki ilyen sunyi módon viselkedik. Persze mindent megpróbáltunk, hogy ennek elejét vegyük. Hónapokon át, kevés sikerrel. Beszéltünk vele, leszidtuk, példát mutattunk neki, stb.

 Ebben az időben délutánonként korrepetáltam azt, akinek éppen szüksége volt rá. Ő is visszaesett, hiszen a 7.-es tananyag, hirtelen sokkal nehezebb, mint a 6.-os volt, és volt idő, amikor még 3-asok is becsúsztak neki. Így hát hívtam őt korrepetálásra, ő pedig jött is.

 Egy ilyen alkalommal felhoztam neki ezt az osztálytárs-piszkálás dolgot, nem is szidva őt, inkább kérdezve. Mire ő azonnal beszűkült – talán igazságtalannak érezte a helyzetet – és elkezdte önmagát szidalmazni – hogy „persze, mindig csak én lehetek a rossz, én egy utolsó szemét vagyok”…stb., egyre durvábban. Nem, ez nem hiszti volt, tényleg így érezte magát. Éreztem, sürgősen vissza kell őt kapcsolni az érzelmi működésből az értelmi működésbe, de hogyan állítsam le ezt az önostorozást? Meg akartam neki fogalmazni, hogy most mi zajlik benne, tehát így szóltam: „Te most magadat szidod, s közben egyre idegesebb vagy, mert valaki szid téged”. S ekkor láttam az arcán, hogy átkapcsol, megnyugszik és már mosolyog is a helyzeten. Így aztán tudtunk beszélgetni, majd tanulni.

 Idővel talán felismerte a maga eltérését a neurotipikus működéstől. Egyszer azt vettem észre, hogy a testbeszédről szóló könyveket olvas, majd alkalmazza az olvasottakat a gyakorlatban. Ha nem megy ösztönösen, majd megy tanulással.